Így tanultam meg kikapcsolni

Mindig nehezen és szűkmarkúan engedem meg magamnak a pihenést.

Majd ha ezzel is meg azzal is végeztem… majd ha ezt is és azt is kipipáltam … majd ha eleget dolgoztam, teljesítettem, letettem az asztalra… akkor jöhetek végre én.

Tudod, az a bizonyos bölcsesség, hogy “előbb a munka, aztán a szórakozás”.

Azzal az apró különbséggel, hogy nálam ez inkább úgy hangzik, hogy előbb sok -sok munka, aztán egy kis szórakozás. És még sokszor pihenés közben is végigpásztázom a terepet tennivalók után kutatva.

Nem maximalizmusnak mondanám ezt, hanem inkább valamiféle megfelelési kényszernek. Édesanyám sem igazán tud pihenni, az ő mintáját viszem, illetve remélem, hogy csak vittem tovább.

Remélem, hogy csak vittem, és lassan sikerül felülírom, mert dolgozom rajta már egy ideje. Pontosan tudom, hogy csak az tud megfeszülni, aki ellazulni is tud. Tudom, de sokáig féltem megengedni magamnak a pihenést, hiszen egyedül nevelem a kislányomat. Persze azt is tudom, hogy ő majd azt a mintát viszi tovább, amit lát, így miatta is fontos hogy megtanuljak pihenni, kikapcsolni.

Apróbb dolgokban (1- 2 napra) egy ideje már meg tudtam engedni magamnak a lazítást, de egy hosszabb nyaralás szóba sem jöhetett. Ha csak nem dolgoztam nagyon – nagyon előre.

Jó-jó most is elhoztam a gépet, és voltak dolgozós napjaim is, de több mint 3 (majdnem 4 hét! ) pihenésre utaztunk el, egy több hetes tréningsorozat lezárása után azonnal, és így függőben maradt több munkám.

Ezért megígértem magamnak, hogy különválasztom a dolgozós és a pihenős napokat, hogy ott leszek, ahol vagyok, és nem próbálok egyszerre mindent bepótolni, behozni. Hogy megengedem magamnak 100%-ban a pihenést a pihenő napokon.

Nem mindig volt könnyű, mert a Belső rádióm most is, mint mindig erősen löködött a teendők felé.

Talán ismered Te is, a “még nem elég” érzést. A “mindig lehetne mit csinálni” késztetést. 😉 Emiatt fordul elő velem, hogy szétforgácsolódom és kapkodom, miközben pontosan tudom, hogy mindez mennyire nem használ.

 

Elhatároztam, hogy más storyt írok magamnak, hogy lecserélem a gátló “mantráimat” :

“a nincs időm”-ről,

“a cselekednem kell”-ről,

a “nem pihenhetek”-ről,

a “nincs elég”-ről és

a “nem érdemlem meg”-ről,

a “Bőség van”-ra,

az “Élet szeret, és támogat”-ra

a” megérdemlem”-re

a “befogadom”-ra

A “jelen vagyok, áramlásban vagyok”-ra.

 

Persze ez nem megy/ ment azonnal, de van egy trükköm. 🙂

Figyelem, hogy amikor beköszön a Belső szabotőröm, az Ego-Rádióm észrevegyem.

Ugyanis ha észreveszem, máris kikerülök a hatása alól.

Olyan, mintha valami rosszban sántikáló kisördögre ráirányítanám a reflektort.

Időről időre “monitorozom” tehát a gondolatimat, és azt, hogy hogyan érzem magam, mert ezek mutatják meg, hogy az Ego- Rádiómra, a szabotőrömre hallgatok, vagy a Belső Igaz-Énemhez kapcsolódom. Az első időben tudatosan megálltam, illetve leálltam- elcsendesedtem naponta többször is. Befelé figyeltem, megérkeztem az itt és most-ba.

Ha áramlásban vagyok, és kapcsolódom: jól érzem magam.

Ilyenkor csupa magas energiájú gondolat áramlik bennem.

Ha pihenek, ha töltődök, akkor mindig áramlásban vagyok.

Amikor ezt megértettem, végre meg merem engedni magamnak a pihenést 🙂

Megengedtem magamnak, és csodaklassz volt!

Ki tudtam kapcsolni, jelen tudtam lenni, tiszta szívvel tudtam lazítani 🙂 <3

 

Végtelenül hálás vagyok ezért a nyárért, és a hosszas elcsendesülés élményéért.

Heteket tudtunk hármasban tölteni a lányokkal.

Egymás mellett olvastunk, közösen főztünk, társasoztunk, jógáztunk, esténként filmet néztük, és néha napján kirándultunk, várost néztünk.

Jutott időm alkotni, és valóban pihenni.

Elteszem magamnak ezt  a nyarat a szép emlékek dobozába <3.

Megtapasztaltam megengedni magamnak a teljes pihenést, a feltétel nélküli lazítást, és örömet. Hiszem hogy ezt máskor is meg tudom majd tenni. 

Mert megérdemlem 😉 🙂